Engem általában úgy írnak le, hogy "a szőke, diszlexiás, ADHD-s csaj, aki körül furcsa dolgok történnek". Most belegondolsz, hogy mégis mit értek a furcsa jelző alatt? Rátapintottam? Rendben.
Talán ott tudnálak bevezetni az én történeti szálamba, ahol ez, úgymond elkezdődött.
Alsó tagozatos koromban tök csillámpónis meg szivárványfelhős életem volt, csínytalankodtam, rágót meg gumicukrot ragasztottam a többiek hajába, székére, padjára, padjába, szendókat cseréltem ki – na, ezt csak egy alkalommal tettem, ugyanis egy lánynak olyan szendvics jutott, amiben mogyoróvaj volt, az ő arca pedig felpuffadt tőle... Majdnem megfulladt. Miattam. Szóval ezt kilőttem, ügyeltem erre a tettre hajtó gondolataimat kilőni. A tanárnők kipécéztek maguknak, rossz magatartás jegyekkel bombáztak, mindhiába, folytattam. Egyszerűen úgy éreztem... Talán a hiperaktivitásom végett, hogy soha nem ülhettem tétlenül. Verekedésben is csupán azért nem volt részem, mert átvertem az ellenségeimet. Ez azóta is a legfontosabb stratégiáim közé tartozik – ha valaki balhésnak tűnik, tépjük jól meg a gatyáját, dugjunk belé pukipárnát!
Mások is próbáltak leutánozni, nekik azonban valamiért nem ment. Akadt egy kivétel, egy fiú, azt hiszem, Sebastiannak hívták. Nos, ő nagy tréfamester hírében állt. Amikor viszont a közelembe akadt, semmi nem jött szerencsétlenjének össze. Felbukott a saját lábában, nekiment a falnak, ráborult a könyvespolc. Bár engem hidegen hagyott – mivel ugye nem tehettem semmiről –, elég látványosan utált a dolgok miatt.
Számos alkalommal például ördögpatronnal akart megtréfálni, ami visszafelé sült el, ugyanis... Hogy is mondjam... Mikor hátulról előre lendítette a karját, kicsusszant a patron a markából, és mögötte durrant egy hatalmasat. A poén ebben az, hogy nem tanult sosem ebből az orbitálisan nagy hibájából, folytatta tovább. Hajhatatlan volt, akárcsak én.
Tőle viszont búcsút vehettünk egy végzetes húzása végett. Leírni is szörnyen kínos, nemhogy... Átélni.
Nem fogok köríteni, úgy döntöttem. Három, ismétlem, HÁROM BŰZÖSBORZOT akart dugni az IGAZGATÓ irodájának egyik szekrényének fiókjaiba. Vagyis kettőt sikeresen behelyezett, a harmadikra akkor nyomta volna vissza a fiókot, mikor én elsétáltam az igazgatói ajtaja előtt. Hirtelen a békésen üldögélő borzika felélénkült, unott, barna szemei gonoszan csillantak, bosszú vágy telepedett rájuk. Gerince mentén a szőr égnek meredt, bozontos farkát fenyegetően felemelte.
– Ne! – Sebastian ennyit tudott kinyögni, az arcába lövellt a hányingerkeltően büdös lötty.
Percekkel később belépett az igazgató.
Felvont szemöldökkel meredt a padlón öklendező srácra. Megtudtam érteni, már én is lecövekeltem, az ajtóból figyeltem az eseményeket.
– Bryse, az ég szerelmére, mit műveltél már megint?
– B-borzok...
– Szedd ki a további két állatot a szekrényemből – vetette oda ellentmondást nem tűrően. – Öt perced van, hogy rendbe szedd magad, aztán itt várlak, reménykedj, hogy nem csaplak ki. Elegem van belőled.
Sebastian Bryse mukkanás nélkül kiemelte a dögöket a búvóhelyükről, és visszatette a dobozukba.
Lehajtott fejjel kullogott ki az ajtón.
– Ezért még látjuk egymást, Soelberg – hallottam dühös motyogását.
Többet nem kellett ezzel a kölyökkel foglalkozzam, mert az igazgató úr beleült egy Sebastian által gondosan a székére helyezett szögbe. Úgy kivágta a suliból, mint a huzat.
Azt pedig még nem is említettem, hogy felső tagozatba lépve durvult a helyzetem. Nem mondom, mindig bűzlöttek körülöttem a dolgok – ne arra gondolj, hogy azért, mert bekakáltam, képletesen értem! –, de még tőlem is meglepő fordulatot vett az életem. Tréfaűzés mellé hatodik év végén becsusszant egy új... Dolog, amire ellenállhatatlan késztetést éreztem.
Május vége felé jártunk már, rajzszakkörről indultam hazafelé, csöpögött az eső. Kapucnimat jól a fejemre húztam. Térlátásom szinte megszűnt emiatt, így későn vettem észre az árnyat, amely követett vagy húsz percen át. Megálltam, ő is megállt. Majd a fejembe éles fájdalom nyilallt, a fülem sípolt, adrenalinszintem az egekben táncolt. A világ kezdett elhomályosulni, földnek estem. Akkor vettem csak észre, hogy egy roppant sötét, és nyirkos sikátorba keveredtem.
– Nahát, nahát, Soelberg! – szólalt meg érdes hangon az árnynak hitt alak. Leemelte a fekete csuklyát a fejéről, és előbukkant kócos, szőke haja, beesett arca, szeme pedig vörösen izzott fel.
– N-Natasha...? – nehezemre esett hangot adni a gondolataimnak, a tarkómból ugyanis vér szivárgott, rázni kezdett a hideg, ájulás kerülgetett.
A lány szája vigyorba fordult, bár a gyér, felülről ráeső fénytől inkább tűnt gonosz vicsorgásnak.
– Nocsak, még felismersz? – azzal hatalmasat rúgott a sípcsontomba. Bennem ott, abban a szent minutumban elpattant valami.
Feltápászkodtam, vártam, hogy Natasha visszalökjön, de nem tette. Várt.
Idegeskednem kellett volna, ordítozni vele, vissza adni neki a fájdalmakat, amiket okozott nekem. Helyette viszont egy nyugdíjas ló nyugalmával indultam el, és megkerültem hátulról.
– Neked nem kellene itt lenned – néztem rá megvetően egy pillanatra. – Tudom, hogy árvaházban laktál. A mostani anyád túlságosan nagy szigorban nevel. Megfenyegetett, hogy ha késel a vacsoráról, akár egy percet is, visszaküld oda, ahonnan magához vett. Oda, arra a mocskos helyre, ahol egymás hegyén-hátán élnek a szenvedő gyermekek, várva a reménytsugarat, egy felnőttet, aki segít rajtuk. A többség sosem keveredik ki onnan élve. Szerintem fuss. Öt perc múlva fél hat, vacsora idő... – súgtam neki, közel hajolva hozzá. Fejet hajtott, és elsprintelt. Én meg csak néztem utána, míg a rámtörő fáradtságtól össze nem estem.
A hetedik osztály harmadik napján, napra pontosan szeptember 04-én pedig az egész életem megváltozott.
★†★
Anyám fuvarozott el a suliig, a bejárat előtt leparkolt.
– Biztosan ne kísérjelek be?
Határozottan megráztam a fejem, kicsatoltam a biztonságiövemet.
– De ha mégis baj érne...
– Anyu, ne aggódd túl. Nem lesz semmi bajom.
– Telefonálsz, ha mégis bajba keverednél? – nézett rám reménykedve. Világoskék szemei csillogtak a reggeli napfényben.
Mély sóhaj szakadt fel belőlem.
– Persze - arról úgyis tudnál, ha rendőrségi ügy méretű galibába keverednék, tettem hozzá magamban.
Már csaptam volna be magam után az ajtót, mikor a karom után nyúlt.
– Ígérd meg, kérlek, hogy nem csinálsz nagy hülyeséget.
Nyeltem egy nagyot, bólintottam.
– Megígérem, anyu. Mindent megteszek – azzal feléhajoltam még egy búcsú puszira. – Mindent megteszek... – motyogtam magam elé, ahogy néztem a távolodó, a bordó BMW-t.
★†★
Belépve az intézménybe, rossz érzés fogott el. A gyomrom görcsbe rándult, levert a víz, kapkodtam a tekintetemet, gyerekről gyerekre pillantottam. Mielőtt felmentem volna az emeleti osztályterembe, meglátogattam a mosdót, muszáj volt megmossam hideg vízzel az arcomat. Tükörbe nézve csak a szokásos képet láttam, szőke, mell alattig érő, egyenes hajam hátul hatalmas gubancokban végződve hullott alá, szürke pólóm gyűrötten lógott rajtam, mindig sápadt arcomat pár pattanás egészítette ki, mégis... Valahogy egy idegen nézett vissza rám.
Felcaplattam a nagyjából húsz lépcsőfokos lépcsőn, és elfordultam balra. Lehajtott fejjel léptem be a 13-as terembe.
– Sz-sziasztok! – csak egy pillanatra néztem fel, már meg is céloztam a harmadik padsor, jobb szélső oszlopi helyemet.
Senki nem felelt. Nem tudtam, mi ütött beléjük.
– V-valami problémátok van? – kérdeztem összeráncolt szemöldökkel.
– Nem, nincsen – szólalt fel Mrs. Elisabeth, a angoltanárunk.
Osztálytársaim - vagyis húsz gyerek - egyszerre rázták meg a fejüket. Egek, újabb furcsaság...
– Hát jó. Ti tudjátok...
Előpakoltam a angol cuccomat, idegesen dobolva vártam a csengetést, ugyanis társaim úgy bámulták a tanári asztalnál ülő tanárt, mintha mágneses kapcsolat vonzotta volna őket.
Javában tartott az óra, vadul körmöltem egy nyelvtan ábrát, noha alig értettem bármit is – táncikáltak a betűk, mintha korábban kicsit túlságosan kacsintgattam volna valami alkoholos itallal –, mikor az előttem ülő, barna, egyenes hajú lány megrázkódott, felsóhajtott.
Mindezt csak a szemem sarkából láttam. Később már felkaptam a fejem, ugyanis hátrafordult felém. Úgy tűnt, nem érdekli a rászóló Mrs. Elisabeth.
– Psszt, Soph! – szólított meg.
– Mi van, Elka?
– Minden oké?
Felelésre nyitottam a számat, ekkor Mrs. Elisabeth rámemelte világító zöld szemit. Hirtelen mintha rövidzárlat állt volna be az agyamban. Tudtam, mit akarok válaszolni, de nem jött hang a torkomon, csak tátogtam, mint valami nyomorúságos hal.
– Soph!
– Miss Econimides! – csattant rá Mrs. Elisabeth. – Mondja csak, milyen nyomós indoka van arra, hogy zavarja az én órámat?
– Öhm... Semmi, tanárnő – zavarában egy kis üvegcsében tárolt tengervízzel babrált. Állítólag az apjától kapta, mielőtt otthagyta volna őt meg a mamáját. Furcsa módon ebben is hasonlítottunk egymásra, mindkettőnk apja szinte nyomtalanul eltűnt. – Csupán azon... – észbekapott, elhallgatott, de akár betudtam volna fejezni helyette a mondatot. Csupán azon gondolkodtam, mi a francért változtak a tanárnő hatására bábbá az osztálytársaim?!
– Szerintem meg nagyon is van oka. Tűnés ki a táblához, Economides! – na igen, a bájos angoltanárnőnk.
Szegény legjobb barátnőmet csengetésig kínozta, holott tudta, hogy szegénykém diszlexiás – akárcsak én.
Szünetre tódult ki az összes társunk a teremből, felszabadultan röhögcséltek, beszélgettek. A cuccomat bedobtam a padomba, betoltam a székemet, és igyekeztem elhúzni a csíkot Anielkával a nyomomban.
– Lányok! – csendült fel Mrs. Elisabeth negédes hangja. Megtorpantam, Ani felkenődött a hátamra. Lassan a tanárnő felé fordultunk.
– I-igen, tanárnő?
– Nem akartok maradni egy kicsit... játszani? – szemei megvillantak, hajába – noha egy ablak sem volt a teremben nyitva, az ajtó is zárva volt – szellő kapott. Elegáns ruhája sziluettje megremegett, majd leolvadt, felváltotta egy gyönyörű, egy méter hosszú uszályos, fehér ruha.
Tátott szájjal néztünk rá.
Beszédre nyitotta telt ajkait, viszont meglepetésemre lágy énekhangon szólalt meg. Nem értettem, miről hadovál, csak azt tudtam, menekülnünk kell. Ezt oda is súgtam Elkának, egyetértett, a tekintetéből láttam.
– Őő... – kezdtem zavartan – Ez bizonyára valami tévedés lehet... Mi nem rendeltünk...
– Szirén! – megint mögülünk érkezett a hang, ezúttal fiúé volt. Odakaptuk a fejünket – mindhárman, Mrs. Elisabeth is. Az ajtóban egy mankóra támaszkodó, full capet viselő, 16 év körüli srác dekkolt. Egyik mankóját a szirénre szegezte, majd karom ragadott engem, meg Anielkát.
Értetlenül követtük, le a lépcsőkön – mozgáskorlározottsága ellenére rutinosan vette a lépcsőfokokat, sőt, a mankóit félre is emelte. Egyszer néztem vissza, a szirénünk viszont sehol nem volt.
– Gyere már, Sophia, bármikor a nyomunkba eredhet! – arra sem volt időm, hogy kiakadjak, mégis honnan tudja a nevemet bemutatkozás nélkül, tovább rángatott. A titokzatos srác kicsit bicegett ugyan, de jól tartotta a tempót. Kiérve a szabadba, megcsapott az a tipikus őszi illat, meg egy falevél. Szószerint, az arcomra tapadt egy bordó arnyalataiban játsszó tölgylevélke. Lesöpörtem a képemről.
– Gyertek, erre, siessetek! – sürgetett a fiú, és egy lepukkant furgonhoz vezetett bennünket. – Szálljatok be!
Bensőmben tudtam, hogy helytelen amit teszek, mégis engedelmeskedtem a srácnak.
Ahogy levegőért kapkodva bepattantunk a hátsó ülésekre, bepöccintette mankósunk a járgányt.
– Hamarabb kellett volna érkezze-mekkmekk... – kész őrület, mintha mekegett volna. Még is kinek hagytuk, hogy elraboljon minket?!
– Te is hallottad? – súgtam Ani fülébe, válaszul sokkoltan bólintott.
– Társaságban nem illik sugdolózni, lányok! – csattant fel Mekk-úr.
– De... – kezdtem, de nem tudtam hogyan folytatni.
– Te mekegtél! – barátnőm ritkán emeli fel a hangját, most mégis így tett.
– Pontosan! Ráadásul gyakorlatilag elraboltál minket!
A mekegő sóhajtott egyet.
– Túl sokáig éltetek a Ködben – motyogta maga elé. – Jaj, istennmekk, de modortalan vagyok! Be sem mutatkoztam. Saber Banks vagyok – lefékezett az autóval a semmi közepén, és levette a nadrágját. Az egész utazás kezdett érdekes lenni... A lábai helyén szőrös, kecske patákban végződő akármik voltak.
– De te egy...
– Szatír vagyok – húzta ki magát büszkén. – Az egyik legnemesebb családból. Ritkán látsz magamfajtákat, mi? – százpontos, fehér mosolyt villantott rám.
Döbbenten fejet ráztam.
– Rohadt kecskét akartam mondani...
– Oh – úgy tűnt, a rohadt jelzővel megsértettem őkecskeségének önérzetét, sértődötten összeráncolta a homlokát. – Persze, ti, elvárosiasodott halandó félvérek már csak ilyenek vagytok. Az őrzőiteken meglepődtök, ahelyett, hogy tisz...
– Mi tisztelünk téged, Saber – vágtam közbe higgadtan – De azért ez nem mindennapi látvány. Számunkra nem.
– És... – ragadta ki a lényeget Ani – Mi-minek neveztél minket?!Félvéreknek?
Saber bólintott.
– A Táborba kell érnünk minél hamarabb.
★†★
– Tudjátok kik a félvérek? – kérdezte percekkel később, kimérten, az utat fürkészve. Tanácstalanul pislogtunk rá.
– Várj, várj! – jutott eszembe valami. – A félvérek olyanok, mint akik a Harry Potterben vannak?
– Öhm... Végülis, igen, de most nem rájuk céloztam. A félvérek mekk-másnéven félistenek.
– Félistenek? – vonta fel fél szemöldökét Ani. – Mármint... Olyanok akik félig emberek, félig... Istenek? – az istenek szót áhítattal ejtette ki.
– Igen!
– És hol van ez a... Tábor? Amiről beszéltél, ahova oda kell érnünk.
– Az egyetlen hely, ahol a ti fajtátok, a félistenek, teljes biztonságban élhetnek.
– Ahham...
– Ne aggódjatok – emelte fel jobb kezét a kormányról. –, pár kilométer és megnézhetitek magatok.
– Ha te mondod...
★†★
– Na, eddig jöhettünk el az autóval – törte meg fél órája ránk telepedő csendet Saber. Félreállt az autópálya szélére a tragaccsal. – Kiszállhattok! – nem kellett kétszer mondania, lenyomtam az ajtó gombját, és kikecmeregtem a táskámmal együtt.
A másfél órányi fülledt levegőben utazás után felemelő érzés volt, ahogy szellő túrt a hajamba.
– Saber, mondd csak, drága barátom... – kérdőn nézett rám, mihelyst mellénk kecskmergett. – Mégis hol az istenek nyilában vagyunk?! – vontam kérdőre, már-már hisztérikus hangszínt megütvén.
Semmi nyomát nem láttam civilizációnak, ahogy körbe pillantottam. Előttünk egy hatalmas domb magasodott, két oldalon, mögöttünk pedig poros országút nyúlt el.
Saber megforgatta a szemét, és a hegyoldalra mutatott.
– Látjátok ott fent, azt a hatalmas fenyőt? – bólintottunk. – Az a Tábor határvonala. Ha oda élve elérünk, jók vagyunk.
– De az rohadt messze van! – nyögött fel Anielka.
– Jaj, ne nyivákoljatok már, gyertek! Gyerek játék lesz.
★†★
Nem vehet rá senki, hogy beszámoljak az út további részéről. A lényeg, hogy szörnytámadás nélkül elértük a fenyőfát.
– Ez meg hogy nőtt meg ilyen magasra? – tekintettem fel a fára.
– Hosszú történet – kezdte Saber. – Néhány évvel ezelőtt egy táborlakó feláldozta az életét a barátai épségéért cserébe.
– Azt akarod mondani, hogy ez a fa valójában egy...
– Ember? – vágott a szavamba döbbenten Ani.
Saber elismerően bólogatott.
– De most inkább menjünk is beljebb...
Egy kő boltívhez érkeztünk. Két oldalt nyolc-nyolc fákja állt ki a földből, a boltívbe pedig mesterien faragott görög betűkkel a következő volt olvasható:
